Ha az ember gyerekszínházba megy egy mosolygós vasárnap reggelen, aligha várja, hogy egy kedves, idősebb néni és férje otthonában találja majd magát – vagyis azt találja majd a színpadon –, akik között fel sem merül az a téma, ami máris ismerősebbé tenné a szituációt, hogy „mikor érkezik már meg a kis unokám, hiszen mindjárt kész a szilvás gombóc”. Sőt: az asztalra pezsgő kerül – alkohol, gyerekelőadásban! még ilyet! –, és amikor a kedves, idősebb bácsi hazaér, rögvest azon kezd pörölni, hogy a boltos már harminchét éve rosszul ad neki vissza, és igaz, hogy csak öt forintról van szó, na de ennyi év alatt minden szombaton…
Ez a nyitójelenet valójában csak arra döbbent rá, hogy még a legjobb gyerekszínházakban is milyen nehezen szakadnak el bizonyos sémáktól az alkotók, ha a csecsemőszínházénál csak eggyel idősebb korosztályt akarják megszólítani. (Tegyük hozzá, az Aranyszamár Színház Bertalan és Barnabásának plakátján nem szerepel, hogy hány éves gyerekek számára ajánlják az előadást, pedig ez mind színházpedagógiai, mind szülőnevelési értelemben komoly felelősség.) Persze egyáltalán nem alaptalan az a gondolat, hogy a gyerekeknek nem árt, ha van egy hasonkorú figura a történetben, mert ez megkönnyíti a nézői azonosulást – ugyanakkor az is megfontolandó álláspont, hogy ha a felnőtt középosztálybeli néző is képes azonosulni mondjuk egy tömeggyilkos királlyal, akkor a gyerekek számára sem okozhat komoly problémát egy olyan szituáció „dekódolása”, amelyet egyébként jól ismernek. Mert apa és anya – vagy nagymama és nagypapa – nappalija éppenséggel majdnem ugyanannyira ismerős lehet, mint egy mesevilág.
Pláne, ha olyan bájosan és hitelesen életszerűek a helyzetek, mint ebben a történetben: Khaled-Abdo Szaida írta színpadra Janikovszky Éva meséjét a házaspárról, akik kezdő nevelőszülőként folyton összekeverik és ezzel nem mellesleg vérig sértik majdnem teljesen egyforma kutyáikat. A teatralitás minden negédjét nélkülözik az olyan apró ötletek, ahogyan a férj rákérdez, hogy az addig rendben, hogy a macskát ciccegéssel, de hogyan kell magunkhoz hívni egy kutyát? Vagy ahogy a feleségnek ugyanebben a témakörben az okoz gondot, hogy nem tud fütyülni. Somogyi Tamás rendező hasonló kedves jópofaságokkal toldja meg az otthonosság hangulatát: a feleség például éjszaka, alvás közben akaratlanul lerángatja a másikról a paplant. Hasonlóan szimpatikusak a poénok is, például hogy a férj, miután már felvette éjjeli szemtakaróját, vagy fél méterrel felesége arca mellé puszil, aztán hátradől, mint ki jól végezte dolgát. Somogyi rendezésén amúgy is a harsányság tetszetős hiánya az, ami először feltűnik: abból például, hogy a feleség véletlenül az asztalra teszi a kutyacsontot, a földre pedig a vacsorát, máshol talán bombasztikus bohóctréfa válna, de itt ez is szinte csak zárójelbe tett poén.
A visszafogottság ugyanakkor néha már-már túlzónak is tűnik a célközönség igényeihez képest: szó sincs róla, hogy a gatyaletolós marháskodás hiányozna, de a színpadi jelzések sokszor olyannyira szerények, hogy felvetődik a kérdés, vajon a sztori végig magával tudja-e ragadni a gyerekközönséget. Mert maga a történet is igen kis kilengésekkel dolgozik csak: a legtöbb jelenet a mindennapi kutyatartási nehézségekre fókuszál, talán picit túlontúl is kerülve a kirobbanó helyzeteket, s szinte csak egy rövid kitérő a voltaképpeni konfliktus, a kutyák sértett szökése, önmaguk jobb megismerése. („Lehet, hogy nem is vagyok olyan bátor, mint hittem? Lehet, hogy nem is vagyok meg olyan jól a testvérem nélkül?” – így foglalható össze a barátság vagy általában a közösségi lét előnyeit feltétlenül rokonszenvesen hangsúlyozó tanulság).
Az előadás hangvételéhez – a sokat emlegetett visszafogott humorhoz – tökéletesen illeszkedik Szalay György tere, a jópofa ötletekkel (mint a pohárszékké szétnyíló párna) telített, a kéket és a narancssárgát egyeduralomra segítő szobabelső. A kevésbé szubtilis nevettetés leginkább a férj és a feleség, Csák Zsolt és Törőcsik Eszter feladata, akik még éppen nem zavaróan, de azért mindvégig enyhén deklamálva beszélnek, megtalálva azt a vékony sávot, ahol a hanghordozásuk még inkább tűnik a túlzás miatt kifordított, kifigurázott viccelődésnek, mintsem egyszerű túlzásnak. S ha már szóba került az életszerűség, azt nemcsak a kutya-bábokról (szintén Szalay György terve) kell feltétlenül elmondani, de a dakszlikat mozgató Érsek-Csanádi Gyöngyiről és Baranyai Anitáról is, akik egyrészt meghökkentően jól utánozzák az ugatást, másrészt pedig úgy mozgatják a kisállatokat, mintha azok valóban az ő részeik volnának.
És ezzel bizony nehéz helyzetbe hozzák az előadásra a gyerekeiket elkísérő szülőket. Mert ha netán nem is jött át minden tréfa viccessége vagy minden kis belső dilemma súlyossága a gyerekeknek, az egészen biztos, hogy a Bertalan és Barnabás után mindenki azonnal örökbe akar majd fogadni egy, de még jobb, ha két kiskutyát.
Kovács Bálint
Bertalan és Barnabás (Aranyszamár Színház)
Janikovszky Éva meséje alapján írta, dramaturg: Khaled-Abdo Szaida
Játsszák: Csák Zsolt, Törőcsik Eszter, Érsek-Csanádi Gyöngyi, Baranyai Anita
Rendező: Somogyi Tamás
Díszlet- és bábterv: Szalay György
Szeptember 20., Tücsöktanya Családi Játszóház, kb. 80 néző
