No nem! Nem akarom átdolgozni az évtizedek óta élő hagyományt. A Mikulás csak jöjjön rénszarvasaival gyermekeinkhez minden évben.
Mégis 2007. december 6-án az Aranyszamár hozta el a Mikulást óvodánkba: az Aranyszamár bábszínház.
De kezdjük az elején.
Minden hónapban van egy nap, amikor zenészek, bábművészek, színészek, bűvészek teszik hangulatossá gyermekeink hétköznapjait, nyitogatják a művészetek felé vezető kapukat.
Október egyik délelőttjén is várakozással telve ültünk vagy 80 gyerekkel egy esztétikus paravánnal szemben és vártuk a mesét. Két locsi-fecsi leányka jelent meg a színen, akiknek tényleg el is hittük, hogy a meséket hallgatják szívesebben, nem pedig a napi híradót.
Robog a kocsi – rohannak az évek. Úton vagyunk 15 éve. Végtelenbe futó pályák, kanyargós, kátyús utak. Több mint 400.000 km. Hogyan, meddig, miként – független gyerekszínház a szűkülő/szűkölő/szürkülő magyar valóságban. De most nem aggódunk, kutatunk, fürkészünk – most ünnepelünk. Hálatelt szívvel az eddigi évekért. A sok-sok kacajért, tapsért, csendes figyelemért. A szeretetért, amit Tőletek kaptunk. Tőletek, gyerekektől, szülőktől, egészen – vagy csak majdnem – felnőttektől.
Tíz év telt el azóta, hogy egy ismeretlen kis apró faluban
három színházszerető, alkotni vágyó fiatal hölgy elkezdett gyermekeknek játszani, majd bábszínházat alapított, s azt
Aranyszamárra keresztelte.
A színház 10 éves születésnapja alkalmából egy hetes rendezvényre várjuk a művészetkedvelő közönséget az Újpalotai Közösségi Házba.
Az Aranyszamár Bábszínház 10. születésnapja alkalmából az Aranyszamár Bábszínház két gyönyörű mesével szórakoztatja kis vendégeit. A Brémai Muzsikusok történetében egy szép napon négy vándor bábos-komédiás érkezik egy faluba, hogy ki-ki előadja a maga tanulságos és szívfájdító históriáját egy-egy háziállatról és az emberi hálátlanságról.
Szekrénymesékben “Volt egyszer egy Mari nevű szekrény. ” És ez a szekrény egyszer csak benépesült.
